Egy kedves olvasóm felkérésére vállalkoztam ennek a szösszenetnek a megírására. Hagy kezdjem egy személyes élménnyel! A diploma megszerzése után fél évig voltam munkanélküli. Mint pályakezdő hiába küldtem napi 20-30 helyre önéletrajzot, néhány sikertelen interjún kívül nem történt semmi. Nem akarom a mai magyar munkaerő-piaci helyzetet elemezni, csupán felhívnám arra a különbségre a figyelmet, hogy egy ilyen szituáció mennyire különbözően érinti a férfit és a nőt. Nekem akkor, erre majdnem ráment a párkapcsolatom.
Bár napjainkra a kétkeresős családmodell gyakorlatilag megszűnt, még mindig élénken él az a társadalmi reflex, ami a férfi feladatául jelöli ki a család anyagi hátterének biztosítását. Mára a nemek közötti bérkülönbség elenyésző,de a nemspecifikus karrierválasztási módok miatt (a nők, zömmel a kisebb felelősséggel járó, nyugisabb életpályát választják, ami kevésbé van megfizetve) egy család/házasság/párkapcsolat szempontjából nagyobb tragédia, ha a férfi marad állás nélkül. Ebből az következik, hogy a munkanélküliséggel kapcsolatos pszichés terhek is aránytalanul jobban nyomják a férfiak vállát. Ennek részben a férfiak saját magukkal szembeni nagyobb elvárásai az oka, másrészt a család és a szűkebb környezet irányából érkező nyomás. Ez utóbbi odáig fajulhat, hogy a férfit a család szempontjából egy felesleges koloncnak, sőt egy parazitának tekinti a felesége és annak környezete. Nem véletlen, hogy az egyik fő öngyilkossághoz vezető ok a férfiaknál, a tartós munkanélküliség. Ugyanakkor, ha a nő lesz tartósan munkanélküli azt sokkal toleránsabban viseli a társadalom és a szűkebb környezet. Miért? Mert úgy gondolják, hogy a pénzkeresés nem elsősorban a nő feladata, mert legfeljebb több ideje/energiája jut a gyerekekre és a háztartásra és ez jó. Ugyanakkor, ha a férfi elveszíti az állását, akkor nem természetes, hogy a nő arra az időre átvállalja a családfenntartó szerepet, hanem gyakran kilép a kapcsolatból. Ez a különbözőség oda vezet, hogy sok nő a munkavállalással járó „kényelmetlenségek” miatt menekül a gyermekvállalásba. Tegye fel a kezét, aki nem hallotta legalább egy női szájból az alábbi mondatot: „Elegem van az örökös hajtásból és a hülye főnökömből. Inkább elmegyek szülni és babázom otthon három évet” Nem vádolom ezért a nőket, hiszen én is unom a hajtást és nekem is volt idióta főnököm, csak azt szeretném jelezni, hogy egy férfinek nincs ilyen menekülési útja. Lehet mondani, azt, hogy a férfi menjen GYES-re, de valljuk be, a gyerekekhez tényleg a nők értenek a legjobban, viszont helytelen, hogy a munkanélküliség okán a férfiak gyakrabban lesznek depressziósak és gyakrabban hullik szét a párkapcsolatuk is. Mi férfiak sokat tehetünk azért, hogy változzon a társadalmi vélemény arról, hogy attól, hogy munkanélküli egy férfi, még lehet értékes ember nemcsak a társadalomnak, de a családjának is.
