Pontosabban a nagy átlag Magyarországon élő 20 és 50 év között lévő nők feministák e valójában? Ahogy egyre több nővel beszélgetek a nemi szerepekről, családról, párkapcsolatokról, önmegvalósításról körvonalazódik bennem egy felismerés. Nyilván akit én személyesen elérek nem tekinthető reprezentatív mintának, de a városlakó aktív korú női populáció tekintetében merek élni az alábbi általánosítással.

A női egyenjogúság, amit csak az egyszerűsítés kedvéért nevezünk feminizmusnak rendkívül ellentmondásosan csapódott le a magyar nőkben. Egyrészt a mi kis kelet-európai társadalmunk még most a 21. században is rendkívül konzervatív, különösen az elfogadott nemspecifikus értékrendek és viselkedési formák tekintetében. Ennek hatását nem szabad lebecsülnünk. Ugyanakkor a nyugati kapitalizmus betörésével, ránk szabadult egocentrikus életfelfogással a feminizmus is. Ez a két egymásnak feszülő eszmeiség sajátosan fonódott össze a legtöbb nő fejében. Az egyén a saját élethelyzeteiben e két ellentétes értékrend között nem választott, hanem kimazsolászta mindkettőből a számára előnyöset és hasznosat.

Lássunk egy példát:

Mit mond a hagyományos értékrend?

A nő elsősorban feleség és családanya. Lássa el az ehhez szükséges feladatokat, cserébe elvárhatja férjétől, hogy őt és gyermekeit tartsa el a megfelelő színvonalon, viszont ezért tisztelnie és támogatnia kell partnerét.

Mit mond erről a feminizmus?

A nő életének célja az önmegvalósítás. A nő, ha akar, versenyezhessen a férfiakkal a karrierlehetőségekért, cserébe lemond a nőket megillető udvariaskodásról és előzékenységről. Sőt kifejezetten gyűlöli ezeket. A versenyben épp olyan kíméletlen, mint a férfiak. Klasszikus családra, házasságra nincsen szüksége. A férfiakra csak, mint szexpartnerre és szülőtársra tekint, cserében viszont nem vár el anyagi támogatást sem, sőt ezt kiszolgáltatottságként éli meg.

Mit gondol erről az átlag magyar nő?

A karrierépítésben elsősorban női mivolta miatt, könnyített pályán juthasson előrébb, pusztán azért mert nő. Nem teljesítménnyel és versennyel érvényesül, hanem neme alapján várja el a jutalmakat. Elvárja, hogy a férfiak hímes tojásként bánjanak vele, tiszteljék azért mert nő, de Ő nem fog egy férfit tisztelni még akkor sem ha munkájával egy férfi tartja el. Szeretne klasszikus családot alapítani és működtetni, de az ehhez szükséges alázat és lemondás nincs meg benne. Elvárja, hogy eltartsák és mindenben könnyebbé tegyék az életét a férfiak, cserébe azonban nem ad semmit.

Összefoglalva be kéne látniuk, hogy e két ellentétes eszmének nincsen szintézise. A feminizmus egy választás, ami áldozatokkal is járhat az egyén számára, még akkor is, ha ezt a feministák tagadják. A hagyományos értékek követése szintén lemondásokkal terhes. Az, hogy ami a mérleg másik serpenyőjébe kerül megéri e az érte fizetett árat, ezt mindenki döntse el maga. Egy dolog azonban biztos, mi férfiak sok mindent elviselünk. Elviseljük a feminizált nőket is, csak őket férfiként kezeljük, annak minden velejárójával (pl. nem vesszük őket feleségül és nem csinálunk neki gyereket). Szeretjük a férfiakat tisztelő, kedves, hagyományos szerepekben hívő, családcentrikus nőket. Hisszük, hogy nem haltak ki teljesen. A legnehezebben azonban azt tudjuk elfogadni, ha valaki velünk akar versenyezni és harcolni, de közben tőlünk kér előnyös elbánást. Kicsit olyan ez, mintha Julius Ceasar maga adta volna tőrét Brutusnak március idusán.