Társtalanság, szingliség, magány. Ha ezeket a gyakori fogalmakat használjuk, az emberek fejében általában egy 30 és 50 év közötti nő képe rajzolódik ki, aki vagy elvált, vagy sosem volt férjnél, macskákat tart és egyedül sírja tele a papír zsebkendőjét vasárnap délutánonként a romantikus filmek előtt ülve. Vagy megjelenik a törtető, karrierista, férfias nő képe, aki úgy lesz top-menedzser, hogy férfiként viselkedik, dolgozik, iszik és fogyasztja a szexuális partnereket. A valóság persze ettől távol van a nők esetében is, most azonban azokról essen néhány szó, akikről nem írnak a női magazinok, és nem készülnek amerikai romantikus filmek: a szingli férfiakról.
A társadalmi kettős mérce ebben a kérdésben rendkívül ambivalens. Egyrészt nem veszünk tudomást az egyedülálló férfiak nagy számáról, másrészt, ha még is megemlítjük, akkor elintézzük annyival, hogy ez általában a férfi saját döntése (megőrizte függetlenségét), sőt a nőkből való teljes kiábrándulás eredménye (MGTOW), vagy a férfi olyan jellemhibája (alkoholizmus, erőszakos viselkedés, hűtlenség) ami miatt képtelen a párkapcsolatra. Úgy gondolom, hogy ez csak a kisebbségre igaz, a többség egyszerűen nem talál társat, pedig ugyanúgy vágyik rá, mint a nők.
A Központi Statisztikai Hivatal „Családtípusok és párkapcsolati formák változása a népszámlálási adatok tükrében” című tanulmányból kiderül, 2011-ben a párkapcsolatban élők aránya valamennyi életkorban és mindkét nem esetében jóval alacsonyabb volt, mint tíz vagy húsz évvel korábban. Az adatok tehát egyértelmű és jelentős növekedést mutatnak az egyedülállók számát tekintve. A nőknél főleg a 25 és 40 év közötti korcsoportoknál, a férfiaknál a 25 év feletti valamennyi korcsoportnál látványos a növekedés, ami főleg 2001 óta következett be. A sztereotípiákkal ellentétben tehát a társtalanság jobban sújtja a férfiakat, mint a nőket, mégis róluk mindenki elfeledkezik. Mi lehet ennek az oka?
Elsősorban a hagyományos férfiviselkedés, ami nem teszi lehetővé a széles körű párbeszédet a férfiak mentális és párkapcsolati problémáiról. A férfi nem panaszkodik, nem nyafog, nem helyezi kirakatba lelki szükségleteinek hiányát. A férfinak emelt fővel és némán kell elviselnie a társtalanságot, a gyermektelenséget, a magányt és a női visszautasításokat. Ez főleg a férfiak közismerten rosszabb öngyilkossági, mentális betegségekkel kapcsolatos statisztikái ismeretében érdekes. Nem más ez, mint egy olyan elfojtás, ami szükségképpen vezet lelki és testi betegségekhez és az alkoholizmus és egyéb függőségek kialakulásához.
Az állítólagos „patriarchális” társadalom nemcsak, hogy nem foglalkozik a férfi magány esetleges okainak és csökkentésének vizsgálatával, hanem az egész szingli életformát, mint nő-specifikus kérdést kezeli és egyrészt a nőket teszi felelőssé kialakulásukért, másrészt az egyedülálló férfiakról tudomást sem vesz. Talán a női szingliség oka, a férfiak társadalmi helyzetének megváltozásából eredeztethető (a férfi keresőképessége a nőkéhez viszonyítva csökken, a férfi szerepek felpuhulóban vannak), ugyanúgy a férfi társtalanság pedig a megváltozott női szerepekből következik (a házasság és a családalapítás már nem az egyetlen női princípium). A társadalomnak ideje lenne szembe néznie azzal a ténnyel, hogy a férfi társtalanság növekedése ugyanolyan feszültségeket gerjesztő probléma, mint a KDNP által vizionált „női szinglihordák” növekedése.
Mikor jutunk el oda, hogy a férfiak problémáiról is elinduljon egy szélesebb társadalmi párbeszéd? Mikor kezeljük a nemeket egyenlőnek ebben a kérdésben is? Lesz e valaki, párt, civil szervezet, aki magára vállalja, hogy foglalkozik a problémával?
