A nagy olvasottságot kapott Férfisors bejegyzés után többször beszéltem a történet női szereplőjével, aki hozzájárult ahhoz, hogy megírjam a történetet az Ő szemszögéből, természetesen anonimitásának megőrzésével. A történetben az általa elmondottak tömörítve, átszerkesztve és néhányszor sarkítva kerülnek leírásra.

A leendő férjemmel az egyetem alatt ismerkedtem meg. Ami megfogott benne a külsején kívül, az a magabiztos fellépése, az intelligenciája és a legváratlanabb pillanatokban előtörő humora volt. Az egyetemi évek alatt nagyon vad életet éltünk. Szinte nem volt olyan hét, hogy legalább két buliba ne mentünk volna el. Ittunk, táncoltunk, dumáltunk a jórészt közös barátainkkal. Sikeresen lediplomáztunk, de tudtuk, hogy vidéken egyikünk sem találna olyan állást, amelyből meg tudtuk volna valósítani a közös terveinket. Felköltöztünk Pestre, béreltünk egy másfél szobás lakást és mindketten elkezdtünk dolgozni. A munkahely teljes megváltoztatta. Eltűnt a humora, mindig fáradt és ingerült volt. Azt vettem észre, hogy már nem megyünk sehova együtt, csak maximum az éves nyaralások alkalmával. Próbáltam felvidítani, de lepattantam róla. Programötletekkel álltam elő, de visszautasított, ha mégis elmentünk valahova együtt abban sem volt sok öröm, mert fancsali képpel ülte végig az egészet. Ha rákérdeztem, hogy velem van e a baj, mindig elmondta hogy nagyon szeret, de értsem meg a munkahelye teljesen kiszívja belőle az életkedvet. Javasoltam, hogy akkor keressen új munkát, de nem akarta otthagyni, mert túl jól fizetett és saját lakást akartunk venni. Jó pár éven át kitartottam ebben a helyzetben, de teljesen elfáradtam érzelmileg. Szerettem és gondoltam, hogy esetleg ha összeházasodnánk, és később családot alapítanánk, az kihozná ebből a lelki állapotból. A  házasságra könnyen rá is állt. Nem csaptunk nagy esküvőt, csak a két családból voltak jelen kb. hatvanan. Úgy éreztem, hogy a családalapítás lesz az a közös cél, ami segít egyenesbe jönnünk, azonban amikor előhoztam a baba projekt tervét akkor teljesen kiborult. Hadovált a kötöttségekről, meg hogy neki nagy tervei vannak, amit gyerekkel a nyakán nem tud véghezvinni. Nagy pofonként éltem ezt meg. Sokat vitatkoztunk erről. Én pedig már nem kívántam úgy őt, ahogyan a kezdet-kezdetén. Most már én is kedélybeteg lettem. A nőiességemben lettem megsértve. Közben a munkahelyemen megismertem Zsoltot. Ő egészen más volt. Együtt ebédeltünk és sokat beszélgettünk. Vele megoszthattam a gondjaimat, és hogy mennyire nem érzem már magam otthon nőnek. Zsolt kedvesen meghallgatott és szelíden udvarolgatott. Egyszer mikor a férjem leutazott egyedül az anyjához, Zsolt vacsorázni hívott. Nem szépítem a dolgot, elvesztettem a fejem és felmentem a lakására ahol szexeltünk egész éjjel. A férjemmel még a lángoló szakaszban sem volt olyan jó a szex mint Zsolttal. Úgy éreztem kivirágzott a nőiességem, mégsem szakítottam a férjemmel. Hogy miért? Mert a problémák ellenére szerettem, csak a szex nem működött úgy mint rég, viszont jó volt hozzá hazamenni. Jól bejáratott életünk volt és nem tudtam, hogy Zsolttal ez menne e. Rengeteget tipródtam azon, hogy mi legyen. Őrlődtem a két férfi között. Nem tudtam, hogy a szívemre, vagy a lelkiismeretemre hallgassak. Aztán kiderült, hogy terhes vagyok. Puff! Újabb pofon. Száz százalékig biztos voltam abban, hogy a gyerek Zsolté, azonban a tipródásaim miatt Zsolt szakított velem mielőtt elmondhattam volna neki mi a helyzet. Sőt, kiment külföldre, úgyhogy úgy gondoltam, rá mint apára nem számíthatok. Tudom, hogy szemétség volt a részemről eltitkolni ezt Zsolt és a férjem elől, de Én akkor már csak a leendő gyermekem érdekeit néztem és az én gyermekem nem nőhetett fel család és apa nélkül. Otthon mivel már hónapok óta téma volt a gyerekvállalás és a férjem lassan elfogadta, hogy itt az ideje ennek is, simán el tudtam hitetni, hogy tőle estem teherbe.  Ha régen azt hittem, hogy a kisfiam születése megoldja a házasságom gondjait, akkor nagyot tévedtem. Bár a férjem nagyon szerette és sokat foglalkozott a picivel, a kettőnk közötti összhang nem állt helyre. Próbáltam felnyitni a szemét, hogy ne csak, mint anyára, de mint nőre is tekintsen rám és foglalkozzon velem, nem értem el sikert. Én közben éltem az anyák és feleségek unalmas, szürke hétköznapjait. A pici bölcsődés, ovis majd iskolás lett. Szeretőket nem tartottam, mikor visszamentem dolgozni a GYES után már nálam fiatalabb kolléganők arattak a férfiaknál. Beletörődtem, hogy egy unalmas, langyos házasságban fogom leélni a hátralévő életemet. Zsoltról persze sokat álmodoztam, hogy visszajön, Én elmondom, hogy van egy fia, elvesz feleségül és boldogan élünk egy szép kertes házban. Nem jött vissza. Viszont a férjem, aki egyre távolabb került tőlem egy este bevallotta, hogy szerelmes és elköltözik. Teljesen kibuktam. Hát mégis mit képzel? Elhagyja a családját, ráadásul egy fiatalabbért, én meg neveljem egyedül a fiam? Nem akartam visszatartani, de megkértem az árát a szabadságának. A gyermekem nekem az első, nem bírná ki ha el kellene költözni abból a lakásból, amiben az egész eddigi életét élte. Természetesen tartásdíjat is megítélt a bíróság. Egy veszekedés alkalmával a fejéhez vágtam, hogy nem is övé a gyerek. Teljesen lefagyott, ezt még én se akartam, bár később bevallotta, hogy megtalálta a gépemen a chat beszélgetéseimet Zsolttal és már voltak kétségei. Nagyon megbántam, de már késő volt. Azóta már kommunikálni sem tudunk egymással a minimális szinten sem. Őszintén szólva, féltem elengedni hozzá a fiam, mert olyan kiszámíthatatlan a viselkedése.

Tudom, hogy sokat elítélnek, azért amit tettem és tudom, hogy én is hibáztam, azonban mióta anya vagyok, megpróbálok mindent a fiam érdekeinek alárendelni. Partnerem azóta sincs, talán azért mert tudat alatt ezzel büntetem magam, amiatt amit a férjemmel tettem.