Most, hogy véget ért az egyik legsziruposabb és leggiccsesebb ránk erőltetett ünnep (Bálint nap) elgondolkodtam azon, hogy miért vannak ezek az u.n. „női ünnepek". Kezdődik februárban az egész ezzel a Valentin nappal, ami nem más, mint egy rózsaszín vattacukorba csomagolt ízléstelenség. Mert ugye ez a szerelmesek ünnepe, de a szerelem az emberek legbelsőbb magánügye, miért kell ebből kollektív megemlékezést csinálni? Persze tudom én, hogy a virágárusoknak, az ékszerészeknek és a vendéglősöknek is meg kell élni valamiből. Viszont én még élő férfival nem találkoztam, aki nem kívánta volna ezt az egész cukros, szivecskés émelyítő borzalmat a háta közepére. Hölgyeim! Önöknek tényleg erre van szükségük? Tényleg akkor hiszik el, hogy a párjuk szereti Önöket, ha minden év február 14.-én közösen részt vesznek ebben a giccs parádéban. A romantika az nem a szív alakú csoki, és nem a celofánba fojtott virágcsokor és nem az éttermi vacsora ahol teljes hangerővel bömböl valami méltán elfeledett nyálas pop sláger. Hölgyeim! Miért kell azt az embert, akit szeretnek kitenni ennek az émelyítő és üres ünnepnek?

Alig, hogy a férfiak vércukra vissza áll a normális szintre máris robogunk tovább március 8-ra, a nemzetközi nőnapra. Most azt hagyjuk, hogy az utóbbi években voltak gyenge kísérletek a férfi nap feltámasztására, de ezek nem lettek általánosan elfogadottak. A nőnap, az az ünnep, amikor az emberi populációnak az egyik nemét magunk fölé emeljük. Véleményem szerint az egész nőnap vircsaft a férfi lelkiismeret-furdalás terméke. Ugyan mi a búbánat miatt kéne nekünk a nőket így, mint homogén egészt ünnepelni, ha nem azért mert elhittük, hogy a nők még mindig elnyomottak, még mindig másodrangú állampolgárok. Ha így van, akkor adjunk nekik egy napot, amikor ők a világ közepe, vágjunk hozzájuk egy szál hóvirágot, simogassuk meg a fejüket, aztán menjen minden tovább úgy, mint eddig. Bravó! Erről az a római ünnep jut az eszembe, amikor az év egyetlen egy napján a rabszolgák helyet cseréltek gazdáikkal és ők parancsoltak a szabad embereknek. Szerintem kétszer meggondolták milyen parancsot osztanak ki, mert másnap már visszaállt a megszokott állapot, annak minden következményével. Ha viszont úgy gondoljuk, hogy nemek között egyenlőség van, akkor megint csak mi értelme kiemelni a nőket és jól megünnepelni? Mekkora teljesítmény áll a mögött, hogy valaki nőnek születik? Pont ugyanakkora, mint ha férfinak születik. Nulla. Miért is kell ezt akkor ünnepelni? Persze manapság ez az ünnep a munkahelyek sajátja lett, ahol a kolléganőket ajándékozza meg a cégvezetés és a férfi kollégák. Ez oly gyönyörű gesztus, hogy meg kell a szívnek szakadni. Szerintem a nők jobb munkakörülményeknek és magasabb bérnek jobban örülnének, de ha már európai béreket egyik nemnek sem tudunk fizetni, legalább legyen cserepes virág, amit hazavihet. A férfiaknak meg ott a csapatépítőn a közös berúgás a kollégákkal cégpénzen.

A sorban a következő női ünnep a május első vasárnapján esedékes anyák napja. Talán ennek kéne a legbelsőségesebb és legszemélyesebb ünnepnek lennie és sokaknak az is. Mégis miután meghallgatjuk a szent anyaság felmagasztalásáról szóló frázisokat évről-évre, talán el kéne azon gondolkodni, hogy egyrészt nem minden nő lesz anya, aki gyermeket szül, és ezen belül nem minden anya lesz jó anya. Másfelől ideje lenne az anyaságot levenni a piedesztálról és oda tenni ahova való. Mégpedig a reprodukciós ösztönök közé, ugyanis megint egy olyan teljesítményt teszünk az ünnep középpontjába, ami egyrészt biológiai lényegünkből fakad, másrészt pedig lehet jól, rosszul és kurva szarul csinálni (nevelés), szóval ünnepeljük meg a jó és szeretnivaló anyákat és ezt megint bízzuk rá az egyénre. Ő ismeri az anyját, Ő tudja, hogy van e kit és mit ünnepelni. És csak csendben jegyzeném meg, hogy miért csak az anyákat ünnepeljük? Talán helyesebb volna a szülőket ünnepelni, főleg úgy hogy a hagyományos család helyett egyre több a mozaik és a pachwork család. Mondjuk ki: Az anyák napja a nőnappal együtt színtiszta szexizmus!   

De a férfiak vesszőfutása itt nem ér véget. Jön a június és vele a pedagógus nap.  A pedagógus nap akárcsak a nőnap és az anyák napja a lelkiismeret-furdalás terméke. Miről is van itt szó? Arról, hogy mi szülők nem érünk rá foglalkozni és nevelni a kölykeinket, ezért rábízzuk azokat a pedagógusokra, akiknek döntő többsége nő. Elvárjuk, hogy az otthon elkényeztetett és egyben elhanyagolt kurva kölyökből normális kiegyensúlyozott és érett felnőttet neveljenek, nekünk szülőknek. Az már csak ráadás, hogy eközben tanítsák meg őket a természet és bölcsészettudományokra meg sok egyébre is. Cserébe mi szülők számon kérjük a pedagógus munkáját úgy, hogy ott sem vagyunk, de mi persze jobban tudjuk, hogy hogyan kell tanítani, mint akinek ez a szakmája. Ezért bejárkálunk az iskolákba és helyre tesszük a tanárokat. Ők meg, legalább azért mert elviselik a neveletlen szülők neveletlen gyerekeit megkapják a legalacsonyabb értelmiségi fizetést. Érezzük mi, hogy ez nem teljesen igazságos, ezért az év ezen napján, egy agilis anyuka nyomására összedobunk egy kis pénzt egy ajkai kristályvázára vagy egy ezüst láncra és jól megajándékozzuk Szilvia tanító nénit, hátha ettől a gesztustól nem lesz pályaelhagyó és nem megy ki inkább ötszörös bérért Londonba szállodai szobalánynak. Az is érdekes kérdés, hogy ezt a lelkiismeret-furdalást miért nem érezzük a kórházi ápolók, vagy a szociális munkások irányában?  

Összefoglalva februárban ünnepeljük a szerelmes nőt, márciusban a kolléganőt, májusban a szülő és nevelő nőt, júniusban a tanítónőt. Ha már ezeket a kényszerű ünnepeket nem szüntetjük meg, javaslom, hogy kettőzzük meg őket. Legyen szerelmes férfiak napja, majd utána nemzetközi férfinap, apák napja és végül a férfi pedagógusok napja. Igaz ezeken az ünnepeken nem a virágárusok kaszálnának a legtöbbet.