Sokan vannak, akik tagadják, hogy minden párkapcsolaton belül van hatalmi kérdés is. Pedig könnyű belátni, hogy ami nem futó kaland, ott előbb utóbb oly sok minden válik közössé, hogy olyan döntéseket kell meghozni, melyek mindkét fél életét befolyásolják. Amikor pedig elér idáig egy kapcsolat, óhatatlanul felmerül, hogy ki mondja ki az utolsó szót, mekkora beleszólása van egy döntésbe a másik félnek, kinek milyen érdekei tudnak jobban érvényesülni. Ilyenkor a bölcs párkapcsolati szakértők piadesztára emelik a kompromisszumot és el is intézik ennyivel. Vannak azonban olyan döntések, ahol kompromisszum egyszerűen nem létezik és a választási lehetőségek is csak látszólagosak. Vegyük példaként a gyermekvállalást. Ha az egyik fél nem akar gyereket, a másik meg igen akkor semmilyen kompromisszum nem jöhet létre, hiszen vagy teljesen az egyik, vagy teljesen a másik fél akarata érvényesül. Szükségszerű tehát, hogy ebben az esetben az egyik fél feladja az álláspontját, vagy lépjen ki a kapcsolatból. Kompromisszum tehát nem univerzális megoldás. Kinek van hatalma a kapcsolatban? A párkapcsolati dinamika alapján az lesz nyeregben, aki érzelmileg kevésbé érintett az adott viszonyban, mivel a szerelem egyben kiszolgáltatottá is tesz, ezért aki kevésbé „szereti” a másikat, az előnybe kerülhet. Ez persze elég rosszul hangzik, de abba is gondoljunk bele, hogy aki kevésbé szerelmes, az könnyebben tud racionális döntéseket hozni. Természetesen a kapcsolaton belüli hatalommal nemtől függetlenül vissza is lehet élni, sőt vissza is élnek nők és férfiak egyaránt. Ezek a bántalmazó kapcsolatok, melyekről manapság oly divatossá vált beszélni. Kívülről gyakran azok is ilyen kapcsolatnak tűnnek, ahol a domináns fél gyakrabban nyilvánítja ki hatalmát a másik felett annak környezetében, ez azonban még nem bántalmazás.
Régen a nők ezt a dominanciát úgy tudták csomagolni, hogy a látszólag a férfi volt a döntéshozó, de a háttérben a nő sugalmazta azokat. A mai fiatal és középkorú generációból jórészt eltűnt az erre a finom manipulációra képes hajlam. Ehelyett sokkal direktebben és erőszakosabban próbálják egymást maguk alá gyűrni a párok. Nem csoda, hogy a diplomáciát egyre gyakrabban váltja fel a nyílt konfrontáció. Mindez természetesen a kapcsolatok, házasságok gyorsabb erodációját vonja maga után. A hatalom kérdése tehát nem megkerülhető, valaki mindig több hatalommal, több döntési jogosítvánnyal fog rendelkezni, baj akkor van, ha azt nem a közös célok érdekében használja és megfojtja vele a másikat.
E hatalom kérdése a „nemek harca” frontvonalán is terítékre kerül, természetesen ellenkező előjellel. A feministák szerint a férfiak erőszakosan dominánsak a mai párkapcsolatokban (is), az antifeministák szerint ez csak jó lenne, ha így lenne, de a mai férfigeneráció teljesen átment papucsba és a nők vették át a hatalmat a házasságokban. Úgy gondolom, hogy önmagában egyik állítás sem állja meg a helyét. A férfiak véglegesen elvesztették családfenntartó szerepüket, elsősorban gazdasági oldalon, ami megroppantotta a hatalmi státuszukat is, a nők azonban nem vették át a helyüket és nem is törekednek erre. Ők kitartóan keresik továbbra is a domináns, hatalommal rendelkező és azzal élni tudó férfit, azonban mivel általában nem találják, ezért rendszerint ők borítják a bilit. Ez pedig a másik oldalról olyan benyomást kelt, mintha a nők viselnék a nadrágot és cserélgetnék a partnereket. Ez azonban illúzió, nem véletlen hogy sokkal több nő szenved a társtalanságtól, mint férfi. Mi férfiak, ugyanis ha már megfelelni nem tudunk az elvárt szerepnek, inkább leszünk egyedülálló „kalandorok”, mint megvetett papucsok. Persze kivételek jócskán akadnak, de a házasságon belüli kasztráció eredményeképpen őket nem is tekinthetjük férfinak.
