Válás, depresszió, magány, szorongás, frusztráció. Ezek a fogalmak forognak a közbeszédben, ha a mai párkapcsolatok kerülnek szóba. Mindenhonnan árad a panasz és a világvége hangulat. Nők írják tele az írott és internetes felületeket azzal, hogy eltűntek az igazi férfiak és egyedül maradtak a gyerekekkel, vagy a nélkül, de magányra kárhoztatva. Férfiak panaszkodnak, hogy a mai nőkkel képtelenség az együttélés és a házasság, mert látszólag minden ok nélkül kilépnek belőle és viszik magukkal a gyereket és a fele királyságot. Pszichológusok írnak vaskos könyveket arról, hogy a nők a karrierbe, a férfiak a pornóba és a virtuális világba menekülnek ahelyett, hogy a valóságban egymásra találnának. Szociológusok elemzik ki, hogy a hagyományos családmodell helyett, milyen alternatív formációk működnek, ahol a szülők többen vannak, vagy jönnek-mennek, cserélődnek. A keresztény-jobboldali megmondók a kereszténység visszaszorulásával magyarázzák azt az „erkölcsi fertőt”, ami miatt a „régi szép idők” amikor a család volt az első és a legfontosabb társadalmi egység, végleg elmúlt. Valóban ennyire rossz a helyzet, vagy akinek kalapács van a kezében, az hajlamos mindenhol mindent szögnek látni?

 Először is szögezzük le, hogy ahogyan a híradóban is csak az autóbalesetek kerülnek be és nem a jóval nagyobb számú szerencsés hazaérkezések, a különböző felületeken is a negatív tendenciák, szörnyű történetek kapnak felületet. A jól funkcionáló kapcsolatok, családok nincsenek szem előtt. köszönik szépen, jól elvannak. Az ő életükben nincs hír érték. Ellenben ahol, repülnek a tányérok, több éves válóper van folyamatban, vagy a kapcsolatot esetleg egy vagy több szerető felbukkanása színesíti, az sokkal jobban felkelti az emberek figyelmét.

 Ezzel ellentétben a statisztikák igenis jól mutatják, hogy valami nagyon nincs rendben az emberi kapcsolatokkal, azonban ez nem csak a szerelmi és családi viszonyokra áll, hanem a baráti, kollegiális és szomszédi kapcsolatainkra is. Ez a válság érzet már jó száz évvel ezelőtt is érzékelhető volt, ami egyidős a modern tömegtársadalom kialakulásával. A 19. század végén ugyanis az egyén szerepe kezdett átalakulni. Egyre kisebb egységekbe integrálódott és ezzel együtt egyre magányosabbá vált. Régen egy ember, született bármilyen társadalmi osztályba, több kisebb nagyobb csoportba, szervezetbe integrálódott. Volt ugye a nemzetség, ami több családból ált, akik egy közös ősre vezették vissza magukat. Ez elsősorban a nemességre volt jellemző, az ennél valamivel kisebb egység a nagycsalád, azonban már az összes társadalmi osztály által számon tartott és funkcionáló egység volt. Ide tartoztak a nagybácsik, nagynénik, azok leszármazottai, sőt ennél távolabbi rokonok is. A tagok számon tartották és segítették egymást. Ez persze nem demokratikus alapon épült fel, hanem a legidősebb, vagy a legrátermettebb (erőszakosabb) férfi, de néha nő vezette, gyakran diktatórikus eszközökkel. A 20. század közepére ez tovább zsugorodott a nukleáris családra (anya+apa+gyerekek) Mivel itt a rokonok, mint segítők kiestek, ezért ezt a szerepet az állam vette át, az ellátó rendszer és az intézmény rendszer kiépítésével (bölcsőde, óvoda, iskola stb.) Az állam természetesen inkább rosszul, mint jól látta el ezt a feladatot, de a dolog következménye az lett, hogy a nukleáris családon belül csökkent az egymásra utaltság és a függés, ezért a kapcsolatok is sérülékenyebbé váltak. A század végére pedig ez a családforma is bomlásnak indult, mivel már csak az anya és a gyerek képezte a családot, ami mögött a transzferekkel maga az állam állt, mint finanszírozó, hiszen az apa által fizetett tartásdíj nem volt elegendő a gyermekek felnevelésére. Létrejöttek az alternatív családformák (mozaikcsalád, patchwork család stb.)

 A 21. század beköszöntével a teljes izoláció köszöntött be. A szülések száma csökkent és az újszülöttek jó része nem a hagyományos családba érkezik, vagy a gyermek 14 éves kora előtt a család felbomlik. Egyre több az egy fős háztartások száma, aminek következtében az időskori ellátás kizárólag az állami intézményrendszert fogja terhelni, mert nem lesz olyan családtag vagy rokon, aki akarja és el is tudja látni az öreg és beteg hozzátartozóját.

Tegyük ehhez hozzá, hogy az X generáció volt az utolsó, amely tagjainak legalább egy jó része hagyományos családban nőtt fel, így legalább tapasztalattal rendelkezik arról, hogy az hogyan működik. Az Y és a Z generáció már ilyen minták nélkül kénytelen boldogulni.

Ha mindez nem lenne elég ráadásként a harmadik hullámos feminizmus végképp felmondta az együttműködést a férfiakkal, hiszen kimondta, hogy egy nőnek annyi szüksége van egy férfira, mint egy kígyónak egy biciklire. Valóban nincs már férfi eltartóra szüksége egy tanult nőnek, mivel az állam biztosítja a megfelelő adóelvonást, a piacgazdaság pedig a megfelelő státuszú munkahelyeket a nőknek. Ugyanakkor, a nők többsége ragaszkodik ahhoz az „elavult” elvhez, hogy saját magánál jobb anyagiakkal rendelkező partnert szeretne. A nők egy részének gazdagodása magával hozta számukra a megfelelő férfiak számának csökkenését. A többi nő, azonban szívesen kiegyezne egy vele megközelítően egy anyagi szinten lévő partnerrel, ha a férfiak nem vonultak volna vissza. Mivel a megváltozott viszonyokhoz a nők gyorsabban és hatékonyabban alkalmazkodtak, mivel egy részüknek a változások kifejezetten előnyösek voltak, a férfiak lemaradtak. Sőt, sok férfi szembe kívánt menni ezekkel a változásokkal. Nem fogadják el, hogy nem várhatják el a partnerüktől a hagyományos támogató, családüzemeltető női szerepet, ugyanakkor tőlük a hagyományos erőforrás biztosító szerep mellett, már a női feladatok jó részét is át kéne venniük. A MGTOW mozgalom még nem tömeges jelenség, de a mama hotelben élő, vagy simán csak rövid párkapcsolatokat preferáló férfiak ösztönösen elfogadták a mozgalom elveit.

 Ha ennyire rossz a helyzet jogosan merül fel a lenini kérdés, hogy mi a teendő? Úgy gondolom, hogy a változások jó része visszafordíthatatlan. A szellem kiszabadult a palackból és oda vissza már nem rakható. A párkapcsolati válság, a nemek harca ugyanis egy nagyobb és komplexebb össztársadalmi és globális válság egy szelete. A kapcsolatok virtualitása, a fogyasztói viselkedés totálissá válása, a túlnépesedés, a környezet pusztulása mind arra mutat, hogy az egyén, mint indivídum uralma alá hajtotta a családot, a társadalmat, a gazdaságot, a környezetet és a bolygót, ezzel együtt felszámolta önnön szabadságát és boldogságát, hiszen olyan fokú szeparációt alakított ki, melyben senki nem érezheti jól magát. Ebből következően csak egyéni, személyre szabott megoldások jöhetnek szóba, ehhez azonban olyan partner, vagy partnerek kellenek, akik hasonlóan gondolkodnak is megfelelő falat tudnak képezni a külvilág káros hatásaival szemben.