Minap az indexen érdekes interjú jelent meg Heal Edinával az Egyenlítő Alapítvány vezetőjével. Az interjút itt olvashatjátok: https://index.hu/gazdasag/2021/02/01/heal-edina-interju-nok-eselyegyenloseg/
A felvezetett témák a női problémák szokásos felsorolása volt: Több nő végez a felsőoktatásban, mégis kevés a nagyvállalatoknál a felsővezető nő (17%), a nők kevesebbet keresnek, mint a férfiak, a 3 éves GYES megtöri a nő karrierjét, rossz az anyának, rossz az apának, rossz a gyereknek, a férfiak jobban érvényesüknek a céges világban, mert összetartanak stb.
Az interjú olvasása közben végig azt éreztem, hogy a felsorolt problémák valósak ugyan, de nem abban a kontextusban, ahogy beszéltek róla. Mivel általánosságban a nőkről volt szó, úgy éreztem egy homogén masszának tekintik az összes hazai nőt, akiknek ugyanaz és ugyanúgy fáj, ha a női esélyegyenlőségről van szó. Vegyük a női karrierproblémákat. Heal Edina nem tartja jónak a 3 éves GYES-t, mert mint mondta:” Az, hogy három évig otthon maradnak a gyerekkel, sok esetben kicsinálja a nőket. Valami őrült propaganda, hiedelem folytán elhisszük, hogy csak az a jó anya, aki évekig összenőve otthon marad a gyerekével. A magyar gyakorlat egyfelől világviszonylatban is példátlan, másfelől a történelem folyamán sem volt jellemző. Sehol. Gondoljunk csak a nemes asszonyokra, a legnagyobb természetességgel adták oda a szoptatós dajkáknak, nevelőnőknek a gyerekeiket.
Vagy gondoljunk a mai napig természetben élő törzsekre, ahol a szülés után azonnal tovább dolgozik az anya, a gyerekre az egész törzs vigyáz, gondozza közösen. Arról nem is beszélve, hogy két gyerek és hat év otthonlét után, mire visszamész dolgozni 36 évesen, addigra már a karriered egy jóval magasabb pontján kellene lenned, ha egyáltalán visszavesznek. Miközben ez már rég nem az az iparág, ahonnan távoztál, már rég nem értesz hozzá. Keveseknek sikerül, a vezető pozíciókban lévő anyák nagy része nem használja ki a három évet.”
Na, most a nemesasszonyokat és a természeti népeket példának hozni, mikor a társadalmak elenyésző kisebbségét alkották nem igazán meggyőző érv. A felső osztályoknak most sem probléma „kiszervezni a gyereknevelést” a karrier érdekében. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a nők többségét alkotó Tesco pénztáros Marcsi úgy gondol a 3 év GYES-re, hogy az őt visszaveti a nem létező karrierjében és inkább lemondana a babázásról, csakhogy nettó 120 ezerért gyorsan visszamehessen a pénztárgép mögé. A felvetett probléma kifejezetten a középosztálybeli nők gondja, akik nem elég gazdagok, hogy állandó gyerekfelvigyázót alkalmazzanak, viszont a munkájukban számít, ha kiesnek 3 évre. A probléma tehát valós, csak a nők egy kis részére igaz. Az viszont gyomorforgató, hogy ezt a helyzetet Heal Edina szerint a férfiak kihasználják: „Hány olyan családot ismerünk, ahol visszaélve a helyzettel apuka azt gondolja, hogy ő akkor megy haza, amikor akar, anyuka otthon úgyis mindent ellát? Tényleg annyira jól működő példa, mutogatni való családmodell ez?” Biztos van ilyen is, csak tegyük mellé azt, hogy hány férfi gürcöl rossz munkakörülmények között, rossz fizetésért, hogy anyuka nyugodtan babázhasson.
A javasolt svéd modell adaptálása a hazai viszonyokra abban az esetben lehetséges, ha a svéd életszínvonalat is sikerülne adaptálni. Ha a férfiak kevesebb munkával, kevesebb stresszel, rugalmasabb munkaidővel és más hozzáállású munkaadókkal tudnák eltartani a családjukat, többségük szívesebben szállna be jobban a gyereknevelésbe és a háztartásba. Ha a nőket akarjuk segíteni a család és a karrier egyensúlyának megtalálásában, az csak úgy fog működni, hogy a férfiakat is segítjük, aztán a párok majd eldöntik egymás között, ki milyen területen mennyit tud és akar vállalni. A lényeg, hogy a lehetőség legyen adott.
Aztán ott van a cégen belüli érvényesülés kérdése. Megint úgy van bemutatva a társdalom, mintha itt mindenki multinál dolgozna iroda munkán és nem lennének nők, akik egyéni vállalkozók, közalkalmazottak, fizikai dolgozók, cégtulajdonosok, szellemi szabad foglalkozásúak. Az viszont megmosolyogtató, hogy a nők érvényesülését többek között az is akadályozza, hogy a férfiak elhívják a főnököt focizni, ahol elmondhatják az ötleteiket. Így pedig jobban érvényesülnek. A nők ezt nem teszik. Akkor kérdem én, ez miért a férfiak hibája? A nők egy részét szerintem nem kell félteni, ha a vezetőhöz dörgölőzésről van szó, az, hogy ilyenkor nem szakmai kérdések kerülnek előtérbe általában az már egy másik kérdés.
Előkerül természetesen a nők kevesebbet keresnek toposz is, bár itt kellemes csalódás ért, amikor egyedüli okként nem az elnyomó férfi patriarchátus lett megnevezve, hanem az, hogy a nők általában alulértékelik magukat és kevésbé sikeresek a bértárgyalásokon. Én ehhez még hozzátenném, hogy más munkahely választási stratégiát alkalmaznak a nők, mint a férfiak. Számukra más dolgok fontosak, amikor eldöntik, hogy elfogadnak egy adott pozíciót. Kivételek persze vannak, mindkét oldalon.
Az interjú tanulságos volt, számomra érdekes volt, hogy ugyanazokat a kérdéseket mennyire másképpen látom, de elgondolkodtató az is, hogy egy férfi oldalú megközelítésben is be lehetne mutatni a vélt vagy valós társadalmi igazságtalanságokat.
