Vági Márton: Miért nekem kell fizetnem azt, hogy Te gyereket akarsz? című cikke (https://azonnali.hu/cikk/20210203_miert-nekem-kell-fizetnem-azt-ha-te-gyereket-akarsz) azt boncolgatja, hogy a globálisan túlnépesedett bolygón miért a gyermekvállalást támogatják az adóelvonásokból, miért nem a gyermektelenséget. Továbbá miért nem csak abban az esetben vállalnak gyereket az emberek, ha a) alkalmasak rá, b) megfelelő anyagi körülmények között élnek.

A leírt gondolatok egy részével maximálisan egyet értek, mégis muszáj rámutatnom, hogy miért hibás a cikk koncepciója és az abból levont következtetések. A cikk tulajdonképpen azt a kérdést járja körül, hogy tekinthetjük-e alapjognak a gyermekvállalást? A szerző válasza röviden az, hogy nem.

Az alapfeltevés ott lesz hibás, hogy a gyermekfogantatás és a szülés éppen úgy egy biológiai tény, mint az egészség és a halál. Ez azt jelenti, hogy minden ember a jog bármilyen „beavatkozása” nélkül csinálhat gyereket. A jog csak a felek kényszer hatása alatt történő szexuális viselkedését, vagy kiskorú sérelmére elkövetett szexuális tevékenységeket rendeli büntetni. Ebből a szempontból a szerző jól látja, hasonlóak vagyunk az állatokhoz, hiszen a szaporodási ösztön az egyik legerősebb a természetben. Mondhatjuk tehát, hogy a gyermekvállalás se legyen alapjog, mint az autóvezetés és kössük alkalmassági feltételekhez, mint például az orvosként praktizálást, csak hát sem az autóvezetés, sem a gyógyítás nem ösztönalapú cselekvés.

Térjünk át a gyermeknemzés finanszírozására. Jogos felvetés, hogy a társadalom értékteremtő tagjainak jövedelméből ne támogassuk, a szociális hálón „ringatózó” csoportok gyermekvállalását, ugyanakkor Vági Márton az individualista kapitalizmus egy olyan vegytiszta modelljét írja le, ahol mindenki önmagáról gondoskodik és a társadalmi szolidaritás teljesen ki van iktatva a rendszerből. Ez az elképzelés rendkívül népszerű azok között, akik sikeres karrierrel a hátuk mögött az élet napos oldalán élnek és úgy gondolják, hogy érvényesülésüket teljes egészében és kizárólag saját eszüknek, szorgalmunknak és tehetségüknek köszönhetik. Ez azonban csak részben lehet igaz, hiszen az iskolarendszert, amiben tanultak, az egészségügyi rendszert, aminek köszönhetik, hogy megélték a felnőttkort és nem betegek, a gazdasági környezetet, amiben dolgoznak, vagy vállalkoznak azt mind-mind az emberek adójából működtetjük, közösen. Az emberek azért szerveződtek társadalmakba és azért működtetik az államot, mert vannak az egyénen túlmutató közös ügyek, melyeket csak így lehet megoldani. Ennek érdekében az egyes ember korlátozásokat szenved el, illetve lemond bizonyos jogairól, valamint megszerzett jövedelmének egy részéről. Hogy jön ide a gyermekvállalás? Nos, ez is egy ilyen közös ügy, hiszen a társadalom jövőbeni működésének alapvető feltétele, hogy legyenek újabb és újabb élő tagjai, ezért minden állam, lehetőségeihez mérten, valamilyen formában támogatja a gyermekvállalást. Azzal egyetértek, sőt magam is megfogalmaztam, hogy jó lenne, ha a mennyiségi népességnövekedés helyett a minőségi népesség megtartást tűzné ki az állam elérendő célul. Magyarországra vetítve, ne az legyen a cél, hogy 15 millió magyar állampolgár éljen a trianoni határok között, hanem mondjuk csak 9 millió, viszont abból a 9 millióból legyen minél több fizikailag és mentálisan egészséges, minél kevesebb drog és alkoholfüggő, minél több tanult és művelt emberfő. Ennek elérése érdekében pedig nem a CSOK-ot,meg a többi gyerekvállalást serkentő transzfert kell növelni, hanem egy működő gazdaság mellett, minél többet befektetni az oktatásba, az egészségügybe az u.n. humán-szférába. Ugyanis a kapitalizmus ezt nem fogja megtenni, mivel nem szolidáris, az államot viszont arra kéne tartanunk, hogy tompítsa a kapitalizmus igazságtalanságait. Itt vissza is térhetünk arra, hogy kell-e állami újraelosztás. Valakinél olvastam, hogy az állam egy kockázati közösségvállalás. Amíg valaki dolgozik és adót fizet, de nem használja a „közös” szolgáltatásokat, mert mondjuk nem beteg, nem szorul segélyekre, nincs gyereke, akit iskoláztatni kell, addig úgy érezheti, hogy elszenvedője a rendszernek, hiszen Ő csak befizet, de nem vesz ki a közösből, míg mások (pl: munkanélküliek, segélyezettek, nyugdíjasok) csak kapnak, de nem fizetnek be semmit. Ez a helyzet, azonban máris megváltozik, amikor emberünket például műteni kell, vagy amikor elveszíti az állását, vagy beadja gyermekét a bölcsődébe. Abban a pillanatban  befizetőből, egyben haszonélvezővé is válik. Ebből következően én támogatom az állami újraelosztást, de az arányokon és a célokon módosítanék.

Végül néhány gyakorlati akadály, ami miatt sosem kérnek „jogosítványt” a gyermekvállaláshoz. A kormányok és a fogyasztói kör állandó növelésében érdekelt gazdasági szereplők abban érdekeltek, hogy a népesség növekedjen, de szellemi képességük lehetőleg stagnáljon, de inkább csökkenjen. Ha esetleg mégis lenne valahol egy kormány, amelyik zászlajára tűzné a népesség csökkentését, hamar rájönne, hogy ezzel népszerűtlen lenne (Kínában is belátták ezt, pedig ott a párt nem tud választásokon megbukni). De ha még ezt is bevállalná egy kormányzat, hamar rájönne, hogy ebben a kérdésben mennyire eszköztelen. Hofi Géza jól mondta, az emberi ész van a legigazságosabban elosztva az emberek között, mindenki azt hiszi neki jutott a legtöbb. A szülővé válás annyira ösztön alapú, hogy nagyon kevesen látják be, és főleg fogadják el, hogy ők erre alkalmatlanok. Akárcsak a focihoz, vagy a politikához, a gyerekneveléshez is ért mindenki. Persze a nyugati társadalmakban csökken az „őslakos” népesség száma. Ennek oka pont a jóléti transzferek magas aránya, hiszen a gyerek már nem befektetés, ami a szülők idős korára hozza meg a maga hasznait törődés és eltartás formájában, ami volt mondjuk 150 évvel ezelőtt. Ugyanakkor a harmadik világ (India, Afrika, Dél-Amerika) népességrobbanása gyorsan ledolgozza a nyugati népességfogyást. A Vági Márton által emlegetett robotizáció pont azt fogja eredményezni, hogy a fogyó népességű nyugati társadalmak zsugorodó munkavállalói csoportjaikkal együtt is tudjanak majd gazdaságukat működtetni, hiszen kevesebb munkaerőre lesz szükség. A bevándorlókra ebben a képletben csak, mint potenciális fogyasztókra számíthatnak. A kérdés, hogy milyen jövedelemből fognak fogyasztani, ha nem dolgoznak. Félő tehát, hogy a jövőben a jóléti transzferek jelentős része a fogyasztás fenntartására megy majd el, így a munka és a fogyasztás teljesen elszakadnak egymástól.

Végül a környezetvédelmi aspektusához tennék hozzá néhány gondolatot. Ebben sajnos teljesen pesszimista vagyok. Globálisan az emberiség két dologra képtelen: a) a saját szaporodását kontroll alatt tartani, b) a bolygót élhető állapotában megőrizni. Hadd utaljak ezzel kapcsolatban vissza a cikk elejére. Az ember közelebb van az állatokhoz, mint hisszük. Minden állat túlszaporodik, amíg teheti, mert van elég élelem, élettér és kevés a ragadozó, ami rá vadászik. Amikor bekövetkezik a túlszaporodás, akkor az egyedek éhen halnak, megbetegszenek, vagy új területeket keresnek. Ezzel párhuzamosan növekszik az egyedek közötti agresszió. Az emberiség előtt is ezek az alternatívák állnak, csak az új területek már egy másik bolygón vannak. Azt gondolnánk, hogy mivel kiemelkedtünk az állatvilágból, ezért a népesedés problémát a földön belül, nagy társadalmi katasztrófák nélkül, pusztán technológiák alkalmazásával meg fogjuk tudni oldani. Erre nagyjából annyi esély van, mint szellemi és anyagi feltételekhez kötni a jövőben a gyermekvállalást. Semmi.